Így lett Korea szegény országból softpower nagyhatalom

Dél-Korea valaha a világ egyik legszegényebb országa volt, mára nem csak a világ 12. legnagyobb gazdasága, ismert márkákkal, hanem Ázsia vezető kulturális nagyhatalma is lett. Legutóbb a Descendants of the Sun televíziós sorozat kergette őrületbe Ázsiát, két évvel korábban a My Love from the Star kebelezte be egész Kínát, azelőtt A palota ékköve 91 országot hódított meg, köztük Magyarországot is. Korea menetelése megállíthatatlannak tűnik, a hallyu (hallju), a koreai hullám pedig már túljutott Ázsia határain is. Nálunk, Magyarországon is egyre több rajongója van a koreai popkultúrának, de vajon hogy jutottak el idáig – szó szerint a semmiből?

southkorea1.jpgRajongók fényképezik Kim Szuhjon (Kim Su-hyeon) színészt Hongkongban. Fotó: Financial Times

A Han folyó csodája

A második világháborút követően nem sokkal kitört a koreai háború, ami a korábban évtizedekig japán elnyomás alatt lévő félszigetet szó szerint kettéhasította. Mire vége lett a háborúnak (technikailag ugyan nem, hisz békeszeződést sosem írtak alá), Dél-Korea teljesen felemésztődött gazdaságilag. A japánok által épített ipari infrastruktúra nagy része északon maradt, dél így eleve hátrányból indult. Az ország több forrásból, leginkább Amerikától kapott segítséget az újjáépítéshez, de ez önmagában nem lett volna elegendő ahhoz a gyors ütemű fejlődéshez, amin a koreai gazdaság néhány évtized alatt keresztülment.

samsung.jpg

Balra: A Samsung épülete az 1930-as években, és jobbra: 2009-ben. Fotó: 1. Wikimedia Commons, közkincs, 2. Oskar Alexanderson, CC-BY-SA-2.0

"A Han folyó csodája", ahogy a jelenséget nevezik, a hatvanas években kezdődött, méghozzá egy igen meghatározó, de annál inkább megosztott megítélésű elnökkel, Pak Csong Hi (Park Jeong-hui) tábornokkal, aki puccsal ragadta magához a hatalmat és vaskézzel irányította az országot. Pak, akinek lánya ma Dél-Korea első női elnökeként van hivatalban, a háború után üresen maradt japán gyárakat megszerző cégekre összepontosította a gazdaságpolitikáját. Ezeket a cégeket csebolnak nevezik; olyan vállalatokról van szó, mint például a Samsung, az LG, a Hyundai, vagy a Daewoo. A kormány gazdaságpolitikájának köszönhetően ezek a cégek óriásokká nőtték ki magukat, ezerkarú polipokká, amelyek behálózták az egész gazdaságot, szinte minden szektorban voltak leányvállalataik. Kedvező feltételekkel kaptak hitelt az államosított bankoktól, az állam pedig meghatározta, melyik válallatnak milyen exportcikket kell gyártani. Először csak könnyűipari termékeket exportáltak, a 70-es évektől elkezdtek a nehéziparra, majd a 90-es évektől a csúcstechnológia gyártására koncentrálni.

A fejlődés soha nem látott méreteket öltött, A GDP évente átlagosan 10%-kal nőtt 1962 és 1994 között, 1989-re a 30 legnagyobb csebol már a GDP 29,6%-át adta.

Nem csak az autókban van pénz

1987-ben az USA nyomására új törvényt vezettek be Dél-Koreában, aminek következtében a hollywoodi filmek piaci részesedése 80%-ra nőtt, a helyi filmstúdiók csődbe mentek, a hazai filmgyártás felére csökkent, az 1990-es évek elején megjelent magán televíziók leginkább külföldi tartalmat vetíttettek. Úgy tűnt, a koreai filmiparnak befellegzett.

Az 1993-ban bemutatott Szophjondzse (서편제, Seopyeonje) című film nem várt sikere új lendületet adott a koreai filmgyártásnak, amiről korábban az általános vélekedés az volt, hogy színtelen és unalmas. Nem sokkal később Kim Dedzsung  (Kim Dae-jung) elnök kapott egy jelentést, amelyben a helyi média fejlesztését javasolták, azon apropóból, hogy a Jurassic Park című amerikai film egymaga annyi bevételt termelt, amennyit másfél millió koreai Hyundai autó eladása. Ez bizony szöget ütött a kormány fejébe, rádöbbentek, hogy bevételt nem csak fizikai használati tárgyak gyártásával lehet szerezni. Kim alaposan megnövelte a kultúra fejlesztésére szánt keretet, a filmgyártásba pedig beszálltak a csebolok is. Az 1997-es gazdasági válság a csebolokat nagyon rosszul érintette, többjük tönkrement, a megmaradtak pedig kénytelenek voltak megszabadulni pár polipkarjuktól, beleértve a kevésbé jövedelmező filmes cégeiket is.

Ezek a rövid életű cégek azonban mégis fontosat alkottak, a hollywoodi minta alapján ugyanis átszervezték a koreai filmgyártást, nem csak technikailag, de módszertanilag is. Meghonosították a piackutatást és a közönségfelméréseket, a korábban ad-hoc jelleggel működő filmgyártással szemben. Ezek a vállalatok abban is újat mutattak, hogy jól fizető munkát és állandó képzést ajánlottak a frissen végzett filmeseknek, akik miután ezek a cégek a válságban tönkrementek, továbbvitték tudásukat és megszerzett „nagyvállalati” tapasztalatukat.

És eljő a hallyu

Az a gazdasági válság, ami '97-en megrendítette Ázsiát, megadta a kezdő lökést a koreai mozgókép exportjához. A válság következtében ugyanis az ázsiai országok televíziói meghúzták a nadrágjuk zsinórját, és a nagyon drága amerikai és japán produkciók helyett elkezdtek másféle tartalmat keresgélni. 1997-ben egy kínai televízió megvette a Star in My Heart című sorozatot, melynek főszereplője, a jóképű An Dzseuk (Ahn Jae-uk) megdobogtatta a kínai nők szívét. A nézőket ezen felül vonzotta a bemutatott modern életmód, a modern frizurák és divatos ruhák – a koreai sorozatok egy modern, fejlett, "trendi" ország képét adták Koreáról.

ahn_jaewook.jpg

An Dzseuk. Fotó: bobaedream.co.kr

Megkezdődött a koreai sorozatok exportja. Az igazi áttörést a hallyu számára 2003-ban a Winter Sonata hozta meg, amelyet Japánon kívül Tajvanon, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is nagy sikerrel vetítettek. Az emberek mindent akartak, amit a sorozatban láttak, a frizurákat, a ruhákat, a termékeket. A főszereplő Pe Jongdzsun (Bae Yong-jun) hisztériát váltott ki a középkorú japán nők között, olyan őrület fogadta a repülőtéren, hogy még a japán miniszterelnök is megjegyezte keserédes mosollyal, hogy a színész nála is jóval népszerűbb.

yonsama.jpgPe Jongdzsunt Japánban sikoltozó középkorú nők fogadják. Fotó: Korea Times

Nem csak a sorozatok kezdtek el hódítani, de a filmek is. A hallyu szempontjából a vízválasztó film a Süri (Swiri) volt 1999-ben, amely hollywoodi stílusban, koreai ízlésvilágra formálva készült. A film hatalmas kasszasiker volt Dél-Koreában, olyannyira, hogy több jegyet adtak el rá, mint a világszerte toplistavezető Titanicra. A koreai filmgyártás példaképpé vált a kisebb ázsiai államok számára, Koreát az "új Hongkongként" kezdték emlegetni. Egyre több koreai film került nemzetközi fesztiválokra, számos koreai rendező nevét ismerte meg a világ. Amerika is felfigyelt a jelenségre, több koreai film remake-jét készítették el, ilyen például a The Lake House Keanu Reeves és Sandra Bullock főszereplésével, vagy a világhírű Oldboy feldolgozása.

the-lake-house-poster-horz.jpgA The Lake House az Il Mare című koreai film remake-je. Poszterek: secretsofmovies.wordpress.com

A hallyu része természetesen a K-pop is, ami az export koreai sorozatok hátán jutott el a külföldi közönséghez, és Ázsiában valóságos őrületet okozott. Míg itthon ez csupán a Gangnam Style formájában csapódott le a legtöbb embernél, Ázsiában a koreai popsztárok nagyobbak, mint az amerikaiak. Hetvenezres stadionokat töltenek meg, milliós nagyságrendű turnékat rendeznek (a Big Bang legutóbbi világkörüli turnéján például másfél millió néző volt), meghatározzák a divattrendeket, termékreklámokat. Ahogy a koreai filmeknek és sorozatoknak, a K-popnak is sok rajongója van Ázsián kívül is, bár itt leginkább szubkultúra jellegű még, ahogy a japán rock például.

A Big Bang világkörüli turnéján stadionnyi külföldi énekli a Haru Haru című dalt, koreaiul.

De miért épp Korea?

A "hogyanra" már találtunk választ, arra azonban, hogy miért éppen a koreai kultúra okoz tömeghisztériát, és nem mondjuk a thai vagy a vietnami, nincs egyértelmű válasz, több kutató többféle véleményt publikált már ezzel kapcsolatosan. A koreai sorozatok rendkívül sokszínűek, egyetlen alkotás ezerféle érzelmet hordoz, nem lehet egykönnyen egy műfajba besorolni őket. Dráma, vígjáték, fantasy, sci-fi, thriller vagy akár horror elemeket ötvöznek technikailag kiváló módon. A koreai forgatókönyvírók mesterien pengetik a szív húrjait, olyan érzelmi töltetet adnak a történetnek, ami bárkit a képernyő elé ragaszt. Míg az amerikai sorozatok jobbára a karakterekre és a történetre fókuszálnak, a K-drámák a szereplők közötti érzelmekre, a szereplő gondolataira, vívódására.


Ugyanez a filmművészetben is jelen van, a dramatikus történetvezetés mellett elképesztő érzelembombákra kell számítania annak, aki koreai filmet néz. Mindehhez olyan színészeket kapunk, akik nem a hagyományos filmes játékot művelik, mint amerikai társaik. Sokkal inkább lehetne a színpadi színjátszáshoz hasonlítani: látványos, szenvedélyes érzelmekkel, erőteljesen játszanak, ami időnként az avatatlan nyugati nézőnek "túlzónak" is hathat.

Vicces jelenetek a My Love from the Star sorozatból, ami hatalmas őrület volt 2013-ban egész Ázsiában.


 A K-pop ugyancsak rendkívül látványos, műfajilag besorolhatatlan egy-egy dal, hatalmas hangsúlyt fektetnek arra, hogy amit a rajongó kap, az nem csak zene, hanem egy komplett csomag, amiben a látványnak, a táncnak, a videoklipnek, a ruháknak ugyanolyan fontos szerepe van, mint a zenének és az éneknek. A K-pop ezen felül sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a személyességre, arra, hogy a rajongó igazán közel érezze magához a sztárt, mintha "csak neki" énekelne.

Bármi is legyen az oka, Korea vitathatatlanul úgynevezett softpower hatalommá vált, amely nem harckocsikkal, hanem kulturális tartalommal kívánja meghódítani a világot. A digitális platformok, mint amilyen a Youtube vagy a különböző streaming szolgáltatások, jelentősen hozzájárultak a koreai populáris kultúra világméretű terjedéséhez. A jövő még inkább az interneté, így azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a koreai hullám ezután is tovább fodrozódik majd.

1.jpgMagyar rajongók Csoma Mózes, az ELTE Korea-tanszék vezetőjének filmes előadását hallgatják tavalyi  [KA:KON] rendezvényünkön.

~Xiaolong

Források: 1, 2, 3

> Kövess minket a Facebookon további érdekességekért!

Címkék: hallyu, Korea